Most arról a témáról fogok írni, ami számomra az egyik legérthetetlenebb és legfelháborítóbb, méghozzá a családon belüli erőszak gyermekáldozatainak elhallgatásáról.

Érdekes, hogy amikor családon belüli erőszakról beszélünk, akkor automatikusan egy nőverő férfi és bántalmazott felesége jut eszünkbe.
Nyilván, hiszen a (nőjogi) femináci szervezetek ezt táplálják a társadalom fejébe.
Azonban igen ritkán esik szó a gyerekekről.
Pedig a gyerekek vannak leginkább kitáve a bántalmazásnak, méghozzá több okból is:

1. Bár egy gyereket kevésbé szívesen bántalmaz valaki, mint egy felnőttet – hiszen minél ártatlanabb és gyengébb valaki/valami, annál nagyobb bűn bántani (legalábbis a női logika szerint) -, így némileg védve vannak, azonban más szempontból ők vannak a legrosszabb helyzetben.
Méghozzá azért, mert nagy valószínűséggel ők a leggyengébbek, legbefojásolhatóbbak és legkiszolgáltatottabbak.
Hiszen egy szülő/nagyszülő/nagyobb testvér/nagyobb háziállat/egyéb rokon mind potenciális veszély egy gyerekre, míg mondjuk egy szülő jóval nagyobb védelemmel van ellátva mind fizikailag, mind pedig mentálisan.

2. A gyerek nem tud segítséget kérni, hiszen az sem biztos, hogy tudja, hogy azt hogyan kell.
Különösen igaz ez akkor, ha az egyik szülő – többnyire az anya – kimossa a gyerek agyát.
Ez ellen sokkal védtelenebb, mint bármely más családtag, hiszen vakon bízik az anyjában.
Ilyenkor azért sem kér segítséget, mivel azt hiszi, hogy minden teljesen normális.
Hiszen az a norma, amit a szülő mond, saját erkölcsi iránytűvel és ítélőképességgel még nem nagyon rendelkezik.

3. A nőkkel ellentétben a gyerekekre valóban igaz, hogy nem tudnak kilépni egy bántalmazó kapcsolatból, hiszen teljes mértékben függnek a felnőttektől.

4. Bármilyen bántlmazás van a családon belül, azt a gyerek nagyon megsínyli, méghozzá egy életre.
Még akkor is, ha ez a bántalmazó viszony a nagyszülők között van.
Vagyis bárki bárkit bánt, a gyerek tuti, hogy sérül, ráadásul rendszerint súlyosabban, mint akit bántanak.
Arról nem is beszélve, hogy ha ezeket a mintákat látja, akkor maga is nagy eséllyel bántalmazó lehet a jövőben.

Érdekes, hogy mindezek ellenére a nőket mutatják be, mint áldozat, a férfit pedig mint elkövető.
Holott nagyon valószínű, hogy egy bántalmazó kapcsolatban valamelyik, vagy mindkét fél családjában szintén volt bántalmazás.
Vagyis azzal lehetne megelőzni a bántalmazást, ha a gyerekekre nagyobb hangsúlyt fektetnének, például a pedagógusok/családtagok ilyen irányú – és nem femináci elfogultságú – oktatásával.
Hogy ezt mégis miért nem teszik, azt biztosan nem lehet tudni, de találgatni azért természetesen fogok:

1. A feminácik és a nők, illetve a kékpirulások többsége soha nem vallanák be, hogy a nők legalább annyira bántalamazók – de inkább sokkal inkább -, mint a férfiak.
Pedig a gyerekekkel szembeni közvetlen fizikai/lelki erőszakot – aminek az egyik legbetegebb fajtája a münchausen-szindróma -  többségükben nők követik el, de szinte mindig segédkeznek benne, ha másképp nem, akkor falaznak a másik családtagnak.

2. A kékpirulás különítmény soha nem ismerné el, hogy férfiak is lehetnek áldozatok, márpedig a bántalmazott/szexuálisan zaklatott gyerekek többsége fiú!
Vagyis ez azt jelentené, hogy van egy bizonyos életkor, amikor fizikailag is főként nők bántalmaznak férfiakat.
Nyilván ennek a beismerése a feminizmus hiteltelenné válásához/bukásához vezetne.

3. Ha a férfi bántalmazza a gyereket, akkor sem kenhető el a nő felelőssége.
Hiszen ha a nőt bántják, akkor lehet azt mondani, hogy a bántalmazás egyoldalú, és nem tehet róla a nő, hogy bántalmazzák – holott legtöbbször a bántalamzás mindkét emberen múlik -, illetve hogy nincs hová mennie, vagy érzelmileg zsarolja/megfenyegeti a családtagja, ezért nem lép.
Viszont ha az ember gyereke van veszélyben, akkor nem hiszem, hogy lenne bármi ésszerű kifogás.
Pláne úgy, hogy vannak otthonok, ahova egy bántlmazott nő fordulhat a gyerekével.
Sokszor a nő mégis marad, mégpedig azért, mert maradni akar.
Pusztán mert neki megfelel a helyzet, vagy mert lusta/fél váltani.
Így viszont a felelősség megoszlik, hiszen a nő választott erőszakos férfit, és ő az, aki konzerválja a kialakult helyzetet.
Nyilván ez akkor sincs másképp, ha a nő az erőszakos, azonban egy férfinak sokkal nehezebb a gyerekkel lelépni, mivel rendszerint nem neki ítélik oda a bíróságok, és ha mégis, akkor is sokkal inkább korlátozva vannak a szociális háló nyújtotta lehetőségei.
Egy anyának pedig sokkal több fegyver van a kezében, amivel kicsinálhatja a férfit, aki lépni akar.
Gondolok itt például a hamis erőszakvádra, a pedofíliával megvádolásra, vagy a gyerek apja ellen hangolására.

Persze előfordul, hogy gyerekek is megjelennek femináci plakátokon, de mindig csak mint mellékszereplők.
Pusztán azért mutogatják őket, hogy még drámaibb legyen a férfihibáztató plakátok hangulata.
A kérdés csak az, hogy mégis hol vannak ilyenkor a gyermekvédő szervezetek.
Ennyire nem érdekli őket a dolog?
Vagy félnek, hogyha rossz fényben tüntetik fel a nőket, akkor úgy járnak, mint az a hölgy, aki először hozott létre férfimenhelyet?
Nem tudni, és sajnos jelenleg kevesen is foglalkoznak a témával.