Ezúttal nem a nőkről vagy manginákról lesz szó negatív értelemben, hanem a redpiller/MRA/antifeminista/PUA közösség... nevezzük most így, vagy ha jobban tetszik szubkultúra azon tagjairól, akik legalább annyira elviselhetetlenek, mint a nők, vagy a manginák.
Ezek közös jellemzője, hogy természetesen mióta megszülettek, azóta tisztában vannak mindennel.
Ez rendszerint – mármint a megszületésük – jó régre tehető, általában minimum 40-es férfiak, de persze azért akadnak ennél jóval fiatalabbak is közöttük.
Szóval ők életük minden egyes percét úgy élték le, hogy tisztában voltak azzal, hogy a nők milyenek.
Pontosan tudták, hogy hypergámok, hogy mások, mint a férfiak, és nem dőltek be a róluk szóló meséknek és sztereotípiáknak.
Ezt természetesen folyamatosan mások orra alá dörgölik, ha van köze a témához, ha nincs.
Nekik soha nem volt balszerencséjük a nők terén, őket soha nem verték át, hiszen rafináltak.
Ha valakit esetleg átvert egy nő, az azért történt – szerintük -, mert az illető egy lúzer.
Aki túl buta ahhoz, hogy felfogja, miképpen működnek a nők.
Ellenben ugye velük, akik ezt tökéletesen értik.
A nők semmiért sem felelősek.
Ha átbasznak valakit, az az ő hibája.
A nők nem okolhatók, hiszen ők „ilyenek”.
Ilyen a természetük.
Ez felmenti őket bármi alól.
Ebben tökéletesen manginák, nem is értem, hogy nem szúrja ki a saját szemüket ez a tény.
Együttérzést soha nem mutatnak a szerencsételnül járt férfiakkal szemben.
Hiszen minden rosszról ő maga tehet.
Miért nem volt okosabb?
Áldozathibáztatók, de csak a férfiakkal szemben.
Ha egy nőt szarrávernek az utcán, az természetesen nem a nő hibája, hiszen ő gyengébb, nem tudta megvédeni magát.
Legtöbbjük másképpen viszonyul a fizikai és a lelki erőszakhoz, amiről lesz is majd szó egy következő írásban.
Az ész érvek leperegnek róluk.
Nem buták annyira (vagy semennyire), inkább arrogánsak.
Egyszerűen nekik fájna, ha amit elértek – bármilyen jelentéktelen szar kis teljesítény -, arról kiderülne, hogy pusztán mázlijuk volt.
Ők hisznek abban, hogy mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.
Amennyiben férfi.
Pedig a legtöbb dolog pusztán mázli kérdése.
Én is úgy lettem antifeminista és redpilles, hogy annó láttam valami amerikai feminista kampányvideót, aminek kapcsán valahogy rátaláltam a Férfihangra, majd később Deansdale blogjára.
Nem, nem magamtól jöttem rá mindenre, nem születtem tökéletes, becsaphatatlan, tévedhetetlen embernek.
Sokat kellett csalódnom, tapasztalnom és gondolkodnom, mire kezdett összeállni a kép.
Mind a mai napig sokat tanulok más íróktól, és ez természetesen nem csak az antifeminizmusra igaz, de az edzésre, csajozásra, szimulátorozásra, lovaglásra és minden egyébre, amit csinálok/csináltam.
Azért egyébként megkérdeznék egy ilyen tökéletes, mindentudó nőszakértőt, hogy akkor mi a fészkes faszban fejlődött ő, ha már eleve mindent tudott?
Mégis mivel töltötte az eddigi életét?
Miért olvas másokat?
Ha úgysincs igazuk, ha meg mégis, azt ő már természetesen tudta előtte is.
Nyilván nem jószándékkal okítja őket, ez a stílusából világos.
Akkor miért?
Ha ennyire tökéletes, akkor hogyhogy nincs jobb dolga?
Mindent tud, mégsem ért el semmit jóformán.
Tudást biztosan nem, hiszen azzal ő eredendően rendelkezik.
Pedig amúgy lófaszt.
Ő is ugyanúgy jött rá, mint bárki más, ugyanis születésekor senki sem antifeminista.
Az emberek amég kicsik a jót feltételezik mindenkiről, legyen az nő, cigány, vagy bárki.
Különösen a családtagjaikról.
Egy gyerek megbízik a szüleiben, és ha ők azt mondják, hogy van télapó, akkor márpedig szentül hinni fogja a gyerek, hogy tényleg létezik.
Aki nem hisz a szüleinek kiskorában feltétel nélkül, azzal valami komoly baj van.
Aztán később az egész társadalom a szülőkkel karöltve azt nyomatja, hogy a nőknek minden jár, mert ők szebbek, együttérzőbbek, kreatívabbak és el vannak nyomva.
És semmi nem utal ennek az ellenkezőjére, hiszen személyes tapasztalata nem sok van egy gyereknek, ráadásul önmagát mindenki kivételnek hiszi.
A saját tapasztalatai minimálisak tehát, tudásának nagyobb részét a televízió, internet, tanárok és szülők töltik a fejébe, hiszen a tanulás sok személyes élménytől megfosztja.
Nem gondolja, hogy ami vele megtörténik, az másokkal is hasonlóan megesik, magát hiszi szerencsétlennek, mások hazugságait pedig a nagy átlagnak.
Nehéz ezeken a hazugságokon átlátni.
Eleve az emberrel főleg nők foglalkoznak, hiszen ahonnan csak lehet kiűzik a férfiakat, ha még nem léptek le önként.
Kivétel persze, ha valkit eleve úgy neveltek a szülei, hogy tisztában legyen a dolgokkal.
Ez viszont ritka, és persze nettó szerencse, nem saját eredmény.
Aki így nőhetett fel, az inkább adjon hálát Istennek, és a környezetének, és kussoljon!
Sajnos ezek az emberek hatalmas károkat képesek okozni azzal, hogy azokkal a nőkkel, akik esetleg annyira kivételesek, hogy tisztában vannak a saját vágyaikkal, működésükkel, és esetleg bűntudatot is elkezdenek érezni ezzel kapcsolatban, illetve a még bizonytalan és manipulálható, ébredező férfiakkal elhitetik, hogy nem kell szarul érezniük magukat a gyengébbik nem tagjainak a negatív viselkedésük miatt, hiszen a nőknél ez a természetes, ez a normális, és ugye ami természetes és normális, az jó is.
Pedig lófaszt.
Mit szólnának, ha férfiak férfiaknak azt mondanák, hogy „baszod, ne szégyenkezz, amiért megerőszakoltad azt a csajt, hát férfi vagy, ilyen a működésed, nagy a libidód, ez természetes”.
Nem, baszki, nem az.
Attól, hogy az embernek vannak szükségletei, vágyai és ösztönei, még nem azt jelenti, hogy azokat kontroll nélkül kiélheti.
Főleg nem mások kárára.
Valahogy ez akkor teljesen egyértelmű, amikor nők az áldozatok, csak fordítva megy a relativizálás és áldozathibáztatás.
És persze a férfiak azért megtanulták az ösztöneiket kontrollált módon kiélni, vagy elfolytani.
A nőktől ez miért túl nagy elvárás?
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy az áldozat nem hibás.
Legtöbbször ő is tehet arról, ami vele történik.
De ELSŐSORBAN ÉS MINDENEK ELŐTT az elkövető követte el ellene az adott cselekményt.
Lehet és kell is kritizálni az áldozatot, de soha nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig az a bűnös, aki éppen kárt tett a másikban.
Ez persze ritkán ilyen egyszrű, hiszen nagyon sok esetben az agresszió kölcsönös.
Ami a lényeg, hogy egy kétszereplős történetben nem lehet az egyik karaktert, mint önrendelkezésre képtelen tárgyat feltüntetni, aki ki van szolgáltatva a saját vágyainak, ösztöneinek, vagy a másik embernek.
Ez egyszerűen nincs így, vagy amennyiben igen, úgy nem egy felnőtt, cselekvőképes emberről van szó.
És mint ilyen, nem rendelkezhet azokkal a jogokkal, amikkel egy felnőtt, felelős ember.
Ha a nők egyenjogúak, akkor kezdjenek el annak megfelelően is viselkedni!
Talán feltűnt egy ellentmondás a szemfülesebbeknek.
Hogy lehet az, hogy nem tehet valaki a balszerencséjéről, mégis van felelőssége az őt ért eseményekkel kapcsolatban?
Nos, a helyzet az, hogy az ember nagyon is irányítja a saját életét, és a saját szerencséjének a kovácsa.
Viszont a világ is nagy hatással van rá, sőt, jóval nagyobbal, mint ő saját magára.
És persze az adott egyén is hatással van a világra, ezt sem szabad elfelejteni.
Az arányok viszont messzemenőkig eltérőek.
Például egy jó külsejű, gazdag, jó kapcsolatokkal rendelkező ember lényegesen nagyobb hatásal tud lenni a világ dolgaira, és természetesen ezzel együtt a saját sorsának alakulására, mint mondjuk egy súlyosan fogyatékos személy.
Stimmt?
Ezzel együtt azért meg kell jegyezni, hogy még a leghatalmasabb embernek is kicsi a saját sorsa feletti döntésképessége.
Ezért is kell egy adott esemény mögött mindig megvizsgálni a társadalmi folyamatokat, amik kiválthatták.
Hiszen két személy például konfliktus esetén aszerint reagál, hogy milyen hatások érték őket korábban.
És ugye a kiindulási helyzet is olyan, hogy senkinek sem a saját döntése vagy érdeme.
Az alap külső, és értelmi képességek ki lettek osztva.
Fejlődni és elbukni persze lehet.
Csak nem könnyű.
Egyszóval mindenkinek minimális a beleszólása a saját sorsába, de azt hazudni, hogy 100%-ig ki van szolgáltatva valaki, nettó baromság.
A félreértések elkerülése végett azért leírom, hogy ezekkel nem az a bajom, hogy nem értek velük egyet.
Sokmindenkivel nem értek egyet, még a legtöbb férfiszférában tevékenykedő más írókkal sem.
Vannak köztük olyanok, akik sokkal elnézőbbek a nőkkel, megházasodtak, vagy kapcsolatban vannak.
Vannak, akik más erkölcsi értékek szerint élnek, mint én: ateisták, abortuszpártiak, PUA-k, mittommén...
Sőt, vannak, akik nálam is nőgyűlölőbb, fasisztább beállítottságúak.
Szeretek velük kultúráltan vitatkozni, és nem zavar, hogy más a véleményük.
De van egy határ, és az áldozathibáztatás, megszégyenítés, és mások sötétségben tartása, illetve az arcoskodás átlépi ezt a határt.
Nálam legalábbis.
